Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

Járt a pofánk

Hirdetés

Hirdetés

oMm szemével

From the land down under

Power week I. rész

2008.02.11. 19:29 | ommm |

Címkék: tatra koprivnice 602 aircooled

Egy barátnak, aki ha már nem ír, legalább olvasson. Nincs még vége semminek Dottore.


Ültünk Martoson az asztal körül nyolcan
, amolyan Rejtő Jenősen, baowah és akkori barátnője, H Mester és én, valamint a négy gyöngyöző feles korsó. Tűzött a nap, mi pedig vártuk a többiek érkezését. Addig sem unatkoztunk, hiszen baowah légiesen-utópisztikus (tegyük hozzá, nem is rossz) ötleteire H Mester technikai részletekkel tűzdelt, aprólékos körmondatokkal vágott vissza és szegezte szárnyalását a földhöz.
Ekkor pattant ki valamelyikük fejéből az ötlet (gyanítom azért melyikből): menjünk el a Tatra gyárba és múzeumba.
Mivel, köszönhetően H Mester jó kapcsolatainak, még némi reális esélyt is láttunk a sikerre, összehívtunk egy rögtönzött közgyűlést, ahol a harmadik korsó után eldöntetett, hogy a projekt felelőse H lesz, mi baowahhal megelégszünk egy-egy külső tanácsadói poszttal, sztárvendégnek pedig elhívjuk dr. Oroszt (azért Csikós kolléga sem érezte volna rosszul magát, de sajna nem ért rá), mivel tudtuk, hogy nem fog tudni ellenálni a léghűtés és a tonnák hívásának. Valahol a szilvapálinka környékén rá is harapott, így teljes lett a válogatott.

Körülbelül fél évig folyt az egyeztetés, tömődtek a mailboxok, röpködtek az időpontok és (ismét baowah jóvoltából) a mobile.de komplett halottaskocsi és tűzoltóautó-kínálata.
H Mester, a megbízott, közben dolgozott is és végül közös konszenzus alapján megszületett a végleges dátum, november 9-én (pénteken) kora reggel indulás. A transzport terén felmerültek bizonyos logisztikai kérdések, de a problémákat bal hátsóval kezeltük és egy laza mozdulattal vágtuk a léc alá.
Hatkor ébredtem, majd hű ebem, Károly kíséretében, elfogyasztottam az első reggeli joysticket (cigarettát). Tudtam, hogy dr.Orosz vonata 7.09-kor fut be a komáromi állomásra, ahol majd H Mester az Elefantino Blu-ban nyugalomba helyezi.
Negyed nyolckor, amolyan tesztjellegel, felhívtam őket, vajh' merre járnak. H bepróbálkozott egy "miértébresztesz"-el, de nem alakított nagyot, így nem dőltem be neki. Rekordidő alatt meg is érkeztek, hiába, az olasz autó az olasz autó legyen az mégoly kicsi is, így egy, a konyhában elfogyasztott szőröskávé után szemünket baowah szülővárosa és terjedelmes porhüvelyének jelenlegi tartózkodási helyére, Dunaszerdahelyre vetettük.

Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön, a koffeinnek tényleg semmi hatása nincs dr.Oroszra, aki a röpke 5 kilóméteres úton háromszor is elaludt és felébredt.



Hozta martosi formáját, dehát ezzel számoltunk és tudtuk, hogy ha B beköltözik pár köbméternyi ideiglenes lakhelyünkre, akkor unatkozni nem fogunk.
Megérkezvén a ház elé, baowahot teljes harci díszben találtuk. No problemo, ő ül hátra, én (akkor még) H Mester mellett a mitfáreri pozíciót töltöttem be az alvó doktorral a hátam mögött.



Itt illik megemlíteni, és egyben mélységes tiszteletemet kifejezni, hogy H Lancia Y-ja (az előző generációs) minimális kompromisszumokat követelt 3 elhízófélben lévő és egy pókszerű végtagokkal megáldott utasától. Nagy meglepetésünkre a Dr. kezdetleges afro-frizurája is elfért a tető alatt. Hmmm, vannak még csodák.



Meghitt hangulatban telt az út, baowah galaktikus terveket szövögetett, többször is átvettük a “Tatrával a Tűzföldre” expedíció részleteit, amelybe H is bekapcsolódott és józan észrevételei (mivel ő vezetett nem is lehetett másképp) úgy tűzdelték a tervet, mint roston sült vadast a szalonna.
Dr.Orosz közben az álom és az ébrenlét mezsgyéjén táncolt a hátsó ülésen, de ha ébren volt sok érdekes dologról beszélt. Közösen megegyeztünk abban, hogy az interneté a jövő, nem a televízióé. Kérdésünkre elárulta, hogy:
- 46 órája nem aludt
- a Belsőség-találkozó videója még vágatlan formában hever a bableves mellett
- nincs tévéje
- végre megcsinálja a jogsiját és az Euroringen megtanul vezetni (de ne áruljuk el, milyen autót vesz)
- Karotta SX-e papírgondokkal küzd
- a winkler már dolgozik a bőrözős poston, amivel adósa még a társadalomnak
- a Logan MCV az év végén befejezi TC-s pályafutását
- és furcsán rosszul érzi magát.


Ezt H meg is magyarázta azzal, hogy bizony a leterhelt auto rúgói összenyomódnak és rövidül a rúgóút, így felkeményedik és ráz.
Péter azonban már aludt.



Az eső kitartóan esett, nekünk pedig már ekkorra másfél órás késést sikerült összegyűjtenünk a szokatlanul sűrű forgalomban. Ez természetesen nem akadályozta meg expedíciónkat abban, hogy megálljunk egy benzinkúton Kofolát vételezni. Ekkor ismerte meg Dr. a Koko fantázianevű csodálatos kókuszos csokirudat, és ekkor sikerült baowahhal a kút teljes Bburago és Minichamps kínálatát megbeszélnünk, különös figyelmet szentelve az első szériás Skoda Spartak és az Octavia közötti különbségeknek.
Haladtunk. Mitfáreri pozíciómból kifolyólag turkálhattam H zenei gyűjteményében, így került és fért meg szépen egymás mellett füleinkben a Kartell Egyenesen a gettóból c. legjobb (első) lemeze némi Megadeath és nu-jazz társaságában. Sokrétűek voltunk na.
Következő megállónk kényszerszünet volt, a kiválasztórendszerrel nem érdemes ujjat húzni, így egy kamionmegállóban szépen leparkoltunk egymás mellé és absztrakt művészetünk vázlatait a frissen hullott hóba vetítettük sárgával. Ezek után rágyújtottunk, hiszen holmi csapadék és szél nem tántoríthat el minket az élvezetektől.
Baowahhal folytattam éppen mélyenszántó eszmecserét a folyékonyáru-konténerekről, mikor is majdnem rátapostam egy ottfelejtett aknára.
Tüzetesen megvizsgálva a helyszínt kiderült, hogy szanaszét hevernek az elhagyott csőbombák ráadásul a lábam előtt heverőben egy friss cipőnyom is volt.

Természetesen, ha lúd, legyen kövér alapon, egy hasmenéses bolgár kamionsofőrnek köszönhetően, dr. Orosz ismerkedett meg a német fekálpornó egy ilyen lájtosabb formájával. Miután felhívtuk figyelmét a tényre, hogy ugyan nyitottak vagyunk mindenféle disznóságra, de esőben az autót nem jó szellőztetni, egy kb. 10 perces börleszk következett. Buster Keaton elsárgult volna az irigységtől, ha látta volna, micsoda válogatott módszerekkel próbál P megszabadulni a kínos tehertől. Volt ott minden: gallypiszkálás, tócsaáztatás, fűbetörlés.


Végül sikerült, de nem nyugodtunk teljesen meg és szaglószerveink még sokáig ízlelgették az autó légterét nyomokat kutatva. Viszont témának kitűnő volt és gyorsan ki is elemeztük a pornóipar utóbbi tíz évének fejlődését Ron Jeremy és Long Dong Silver-től Rocco Siffredi-n (Rocco analizál, Rocco a hátsó bejáratban) át teljesen a fent említett brown train-ig a bukkake-kel bezárólag.
Közben H minden sebességi fokozatban szinte a tiltásig pörgette az 54 habzószájú olasz csődört, nem kevés meglepetést okozva több nagyarcú közlekedőnek. És lőn, a szlovák-cseh határ!
A határőrök nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget nekünk, gondolták, biztos buzik utaznak az Amsterdami Télüdvözlő gaypride-ra. Náluk már schengen realitás. A keresztanyám TB kártyájával is átengedtek volna.

Ahogy kerekeink cseh földet értek meg is álltunk (előtte még elordítottuk a cseh himnuszt), mivel helyi fizetőeszköz a felkészült H-n kívül egyikünknél sem volt. Baowahhal érdeklődve vártuk P kommunikációját, hiszen feladta a kislánynak a leckét alaposan, mikor is zéró szláv nyelvtudással próbált forintot czk-ra váltani. Mondjuk ehhez hozzátartozik az is, hogy az egyben büfésnői munkakört is betöltő, láthatóan megrökönyödott némber sem ismert semmiféle világnyelvet. Végülis megtalálták a közös csatornát (na jó, csak kicsit segítettünk), sőt, mi több, a büfésnő/cséndzsmani hölgy kérdésére, hogy jó lesz-e így P még egy „zmbrgt” is eldörmögött. Ezekután boldog egyetértésben a határátkelőn megejtettük az Első Idei Hógolyózást.
B volt a főlövész és természetesen sikerült az autó nyitott ajtaján át egy 3 kilós hógolyót bekúrnia az utastérbe és az ülésemre. Miután megköszöntem neki, majd elfoglaltam immáron kissé nedves helyem, továbbindultunk fénysebességgel, hiszen hátrányunk sikeresen kétórásra nőtt.

Nagyon gyorsan rájöttünk, hogy nyári gumival vidám az élet a kanyargós hegyi utakon. Az ügyeletes mókamester H lett, mi többiek pedig értelemszerűen emberi mivoltunkból kivetkőzve biztattuk és hajtottuk. Ezekben az izgalmas pillanatokban látta dr.Orosz elérkezettnek az időt arra, hogy forgasson egy amolyan bejelentkezés-félét. Miközben a kamerához beszélt autónk atom kettővel száguldott a szűk hágón és sikerült utolérnünk egy vánszorgó kamiont.
- Kiadja! Kiadja, nyomjad neki! –biztattuk baowahhal és H, természetesen egy beláthatatlan kanyar előtt belevágott, együttes erővel még szemmel is toltuk a Kék Villámot.



Na, ekkor akadt meg a szusz a dokiban is. Mivel még tudok írni és egyben vagyok, sejthető, hogy a manőver sikerült. P folytatta a kameradumát, mi pedig elégedetten hátradőltünk, megvolt a napi adrenalin.
Kb. 5 perc múlva a Doki rájött, hogy az amúgy kitűnő kis apparát nem volt bekapcsolva. Ezekután le is tett a forgatásról és ismételten elaludt.
H közben felhívta a Belső Kapcsolatot, R urat (az ő nevét ténylegesen nem fogom ideírni, mivel még akár baja is lehet abból, hogy mi Odabenn voltunk) és tájékoztatta, hogy késünk. R úr egy igen jókedélyű, mosolygós ember közölte vele, hogy tudta.

Végre-valahára megtörve bár, de fogyva nem, megérkeztünk Kopřivnicébe. A kis cseh városoknak van egy nagyon sajátos, igen jellegzetes hangulata, amit ez esetben még a szocialista érában kiépült komplexum sem tudott befolyásolni. Az emberek nem sietnek, beszélgetnek az utcán és a fagyos, friss levegőben a sült gesztenye illata keveredik a kiöntött sörével. Nagyon otthonos és nyugtató.






Aki bárminemű felkészülés vagy legalább a Tatra, mint autó és teherautó gyártó történelmének és egzisztenciájának tanulmányozása nélkül belép a gyárkapun az bizony megbotránkozhat. A külső szemlélő számára furának tűnhet a szabad ég alatt raktározott alkatrésztömeg, a látszólagos káosz.
Viszont le kell lőnöm a poént: ez az égegyadta világon semmit sem jelent. Mára az egész valaha volt óriási gyártelep (amihez egy állomás és a világ egyik legkeményebb tesztpályája is tartozik) erősen megkopott és maga a gyártás a temérdek csarnok talán egynegyedében ha folyik. A többi épület vagy bérbe van adva, vagy csendben pusztul. Kintről kissé lehangoló, de ezzel a képpel furcsa kontrasztban van az itt dolgozók átszellemült arca és jókedve. Mikor aztán R úr mögött átléptük az összeszerelőcsarnok képzeletbeli küszöbét, egy egészen más világba csöppentünk.
Fényképeznünk ugyan nem lett volna szabad, de R úr cinkosan megsúgta, hogy a kis, kompakt gépekkel nem lesz gond. Nekünk nem, dr.Orosznak azonban annál inkább, hiszen tükörreflexes mesterlövész Canonja nem éppen egy zsebrevágható darab. Így őt meg is kérte, hogy ha lehet akkor mellőze a használatát. Ennek következtében, (legalábbis én) képtelen voltam elfogadható képeket készíteni, ráadásul az izgalomtól a kezem is remegett. Ez a magyarázat képeim minőségére, szerencsére H átküldte a sajátjait is, ezúton is köszönet értük.
Na szóval, ott állunk az összeszerelőcsarnok bejáratában és tudatunkba, agyunkba lassan, de biztosan kezd bevonulni egy fura érzés, ami úgy szívódik fel lassan egész énünkben, mint a megvilágosodás infúziója.
Minden nagy. Mit nagy, óriási! Asztalnyi blokkok, kétembernyi futóművek és rögtön az orrunk előtt egy 12x12-es, majdnem kész alváz. Istenem, dekibaszottnagy. Eleje a végtelenbe vész, és ahogy elnyúlik előttünk a horizont felé még talán fenyegetőbben hat, mint amikor parádézni látják az indiai megrendelők a díszszemlén. R úr vezet, nem jó bámészkodni, mert szinte mindig útban vagyunk. Okosan és a logikát követve a szomszédos csarnokba vonul át sűrű „aztakurva, láttad?, mekkora, baszod!” –okat suttogva kis csapatunk. Az a motorösszeszerelő részleg.



H és R úr csak úgy ontja az információkat, kétség nem fér hozzá, hogy minden csavarját ismerik ezeknek a gépeknek, mi csak csöndben megyünk és nyomogjuk a gombokat. (Közben a királycsászárság netovábbja, egy explicit pina is feltűnik, valamelyik régi Leó magazinból celluxxal a falhoz rögzítve, oh yeah!)



Majd meglátjuk az első komplett motort, ami mintegy kiállítási tárgyként trrónol a csarnok asztalfőjén. Irtózatosan nagy, ijesztő. Köszönhetően annak, hogy minden alkatrészt mintegy 10 szeres nagyításban látunk, könnyű megtalálni a jellegzetes főegységeket. Öntvényblokkok sorát hagyjuk el, P ökle játszva befér oda, ahol majd egyszer egy vázányi dugattyú fog fel-alá futni. Óriási főtengelyek és turbófeltöltők, mind állványon vagy dobozokban.









És emberek.

Nem robotok, emberek.
Beszélgető, viccelődő, olajszagú és dolgozó emberek. Hihetetlen figurák, a maguk módján zsenik, hiszen kezük alatt lesz a tonnányi vasból a világ legjobb TEHERautója. Lassan megértjük a dolog lényegét. A Doki mgemlíti, hogy látta a Rolls-Royce Phantom összeszerelő üzemét és amennyire az más kézi összeszerelés, valamiképpen mégis ugyanaz, mint itt. Igaza van, látom én is, mert hiába tűnhet régmódinak minden, mégis látszik, hogy itt bizony hihetetlen precíz munkát végeznek valakik. (Annyira, hogy mára simán tudják ez Euro 5-öt a léghűtéses motorok) Valahogy érezzük, hogy itt szívvel-lélekkel szerelnek össze minden egyes darabot. Rákérdeztem R úrnál erre, és válasza lényegében mindent elmondott:
- Nézze, 89 óta vagyok itt és még galambnak számítok.
Ez az. A régmúlt idők fénye megkopott, rengeteg embert szélnek eresztettek és bizony nem egyszer megpróbálták tönkrevágni az egész gyártást, a Terex-Titan alatt eltöltött évek nyomait nehéz volt eltüntetni, éppen ezért valamiképpen itt dolgozni nagy dolog mindenkinek, hiszen a Tatra jelent valamit, Tűzföldtől Szibériáig. R úr pedig mindenkit ismer, vált egy-két szót a műszakvezetőkkel, egy őreg motorosforma szakállas szerelővel parolázik, amott a targoncakezelő hölggyel köszön össze.



Mondom OP-nek: - Család ez te Péter, nem gyár.
Hümmögünk, nagyon jó érzés.
A motorcsarnok hátsó részében három egymáshoz tolt, terített asztal, kávéfőzővel, hamutartóval, ásványvízzel. Csak úgy, a fal mellett. Így is lehet, kapja be a kaizen.



Az asztalok mellett három összeszerelt motor. 18 000 köbcentisek, sarkukban egy-egy turbófeltöltő. Kérdezem R urat, hogy miért csak egy, mikor a két hengersorra simán felugorhatna még egy. Hülyeséget kérdeztem, de már késő volt.
- Két turbó? Ide minek? – válaszolta.
Igaz is. Minek?





Mostanára a gyár talpraállt és jelenleg nem győzik teljesíteni a megrendeléseket. A termelés nagyja Indiába és Oroszországba vándorol. Az indiaiak főleg a hosszú, balliszikus rakétákkal felszerelhető alvázakat (10x10, 12x12) szeretik, de viszik a 8x8-asokat is. Érdekes volt látni a csupasz alvázon a kormányműveket, hiszen elöl-hátul két tengely van kormányozva, ráadásul a kormánymű részei, köszönhetően a csőváznak nem a váz alatt, hanem fölötte helyezkednek el. Ez jótékonyan hat mind a hasmagassára, mind a strapabíróságra.



Az oroszok pedig? Azok imádják a léghűtéses motorokat. Ismerve az időjárási körülményeket, ezen nincs is mit csodálkozni.

Megrendelésre azonban Cummins és Detroit Diesel motorokkal is tudják szerelni a gépeket. Látunk is egy böhöm Cumminst, de csak megvetően legyintettünk a betolakodó láttán. Bassza meg a vízhűtőjét!
Természetes, hogy elfogult vagyok, de azt hiszem, aki egyszer megérzi ezt az atmoszférát, az egyetért velem és fertőzötté válik egy életre.

A motorrészlegről aztán visszatértünk az összeszerelő csarnokba. Itt kompletizálják az óriási gépeket. Láthattuk a csőváz ordenáré részeit, megfigyelhettük a kabin összeszerelését, érdekes, hogy a fülke szimmetrikus kialakítású, így nagyon egyszerűen lehet bal vagy jobbkormányos kivitelt gyártani. Rettenet állat volt a hófehér változat, ugye white is the new cool vagy mi.







A többi teherautógyártóhoz képest minimális számú külső beszállítóval próbálnak dolgozni, saját fémöntödéjük, acélmegmunkáló részlegük van, és tényleg nem sok alkatrészen találtunk külfödi gyártónevet, matricát. A megrendelő igényeit azonban ki kell elégíteni, így lehet, hogy összefutottunk egy hatsebességes automata váltóval, ami a 12x12-es mellett hevert. Hmm…érdekes volt belegondolni, hogy a 2050 Nm-nyi nyomatékot vajon hogy lehet kezelni…
R úr szerint ezt a váltót preferálják az ausztrál megrendelők is. Megnéznék egy Tatra Road Train-t valahol a kenguruk között csapatva…



A színrefújt kabinokat egy kis sínpályán tologják egyik munkaállomásról a másikig, elektronikától a kárpitosokig és így körbe-körbe, míg kompletizálva nem lesznek.
Nehéz mindent összefoglalni, talán a képek többet segítenek.





Mire végeztünk már kezdett sötétségbe borulni a csarnok, lassan kapcsolták le az élesfényű neonokat, míg végül csak az a falatnyi tér maradt megvilágítva, ahol mi álltunk. És a sötétben megannyi pihenő őskori szörnyként rajzolódott ki e lenyűgöző gépek sziluettje. Felemelő érzés volt.
Nem hagyhattuk ki a gyárudvart, ahol a már összeszerelt teherautók álltak katonás rendben.



Narancssárga Jamalok, új közepes katonai transzporterek (amik majd a legendás V3S-eket váltják fel), indiai 10x10-es Force-ok és egy kész 12x12-es. H odaállt az orra elé kicsi Lanciájával és hirtelen értelmét vesztette mindenféle NCAP törésteszt.







Mindegy miben ül az ember, egy ilyennel nem szeretne találkozni semmilyen körülmények között. Esetleg a parkolóban állva. Autónk orra egészen az első tengelyig csont nélkül befért, Hege Mester meg is jegyezte, hogy a sofőr ülése magasabban van autója tetejénél. Na ja, nem szarral gurigázunk.
Dr és baowah közben bőszen nyomkodták a gombokat temérdek dokumentumjellegű képet adva át ezáltal az utókornak.
Itt nem maradtunk sokáig, hiszen R urat sem akartuk nagyon feltartani és még a Technikai Múzeumba is el akartunk érni. R úrnak átnyújtottuk az ajándékba hozott borokat (ez megint csak H-nak jutott eszébe, mi többiek tökéletesen elfeledkeztünk erről) és otthagytuk e mesés helyet.
Na de ami ezek után jött, az sem volt piskóta! (A második részben, a következő oldalon folytatódik, ennyit enged a blog.hu, ott hozzá is lehet szólni. Ja, és legyen türelmük kivárni a két videót is, sokat segítenek:))




A bejegyzés trackback címe:

http://ommszem.blog.hu/api/trackback/id/tr15269228