...mert az időre már csak mint a kapu előtt elfutó kutyára néznek derűsen, és csöndes egybefonódott, roggyadozó magányukban, apró rezdüléseikben őrizői annak a nehéz, verejtékszagú kornak, amikor az emberek tudtak még együtt nevetni és sírni, hallgatni és beszélni.