Amikor felröppent a hír, már akkor veszélyt sejtettem. Aztán megjelent az Audi R8 és én sokáig próbáltam rájönni az ízére. Mint gazda a lógó tőgyű tehenet, úgy vizsgáltam minden oldalról, mert hinni akartam neki és kicsit sajnáltam volna leírni. Igyekeztem. Néztem oldalról a fura rajtrakész krumplibogár formáját, néztem hátulról a zsalugátereit és a neonnal megvilágított motorházat, néztem elölről is, barátom szerint Meibom-mirigyes, szerintem csipás, odvas, méhkaptárszerű arcát, de nem találtam meg az esszenciáját ennek a fehérköpenyes, sterilizált szupersportnak (igen Péter, az Audi így emlegeti).
Illetve de, mégis, a motorja csodás. Az RS4-ben már bizonyított V8 kitűnő erőforrás, csak az a kabát körülötte...

Szupersport. Érdekes egy kategória, megfoghatatlan. Számomra egyértelmű, de én a maradi gondolkodásommal az autóbuzik egy nagyon szűk rétegét képviselem csupán.
Nálam két dobozban laknak Szupersporték:
- az egyikben (a nagyobb, csillogósban) ott lapul minden, ami rettenet erős, exkluzív és kisszériás, van ott Lamborghini, Ferrari, Pagani, TVR és Koenigsegg, Allard és Jaguar, NSX, egyaránt a teljesség igénye nélkül).
- a kisebbik (gyűröttben, piszkosban) pedig a kicsi, de könnyű mocsadékok:  Abarth-ok, Lotusok és Caterhamek, SCC-k és Donkervootok, az Atom és a Radical, GTA Juniorok stb.

A tartalmon lehet vitatkozni, de nem érdemes. Mert nem erről van szó!
Eltérőek, sokan sokfélék, olcsók, drágák, szépek, rusnyák, valami azonban eltéphetetlenül összeköti őket. Tulajdonságok olyan konstellációja-receptje, ami kivétel nélkül szupersporttá teszi őket az én szememben.

Veszélyesek
Erejük bőven elegendő, a kicsiknek azért, mert könnyűek, a nagyoknak, mert van hely nagy motornak. Alacsony sebességeknél kényelmetlenek, ráznak, nehéz a kuplung, a kormány, nem látni ki belőlük rendesen, nincs bennük hely semmire, zajosak, büdösek, alacsonyak, földhözragadtak, esetleg beáznak, arcunkba verik a kavicsot, nem lehet velük araszolni a dugóban, lefulladnak.
Hétköznapi közlekedésre teljességgel alkalmatlanok.
Viszont ha olyan helyre, olyan közegbe kerülnek, amilyenbe tervezőik álmodták őket, egy csapásra Janus-arcuk másik, szebbik, felét mutatják.
Az addig kényelmetlen futómű beszélni kezd és a hirtelen már nem átkozott, nehéz kormányon keresztül ujjainkat bizsergeti. Az idegesítő motor- és kipufogóhang oktávot vált, az út kisimul és mi nem győzünk csodálkozni. Gerincünk összenő a vázzal, a géppel és mi a torka alá nyúlunk. Minél jobban, keményebben, annál kezesebb lesz az addig átkozott masina, adrenalin és boldogsághormon folyik a fülünkön. Megértjük. És imádjuk.
DE! És itt jön az újabb tulajdonság:

Igényesek
Követelnek és büntetnek. Pardon nélkül, keményen. Ember kell hozzájuk, nem kisgatya. Versenyzőcipő és kesztyű, nem iPod és pecsétgyűrű. Példa? Ott van a kontroverz Jeremy Clarkson, legújabb DVD-jén (Supercar Showdown) miután vezetett LP640-et és 599 GTB-t (teszem hozzá nem is rosszul) odaveri a jóval gyengébb Porsche 911 GT3-mat a gumifalnak. Miért? Mert egy pillanatig nem figyelt oda és hibázott. De előfordul ez napi szinten, versenypályán és a "hirtelengazdagok" körében szintén. Aztán tele velük a wreckedexotics.com.

Viszont ha megadjuk nekik a megkövetelt tudást és figyelmet, akkor megkapjuk jutalmunkat. A pálya aszfaltja csíkká szűkül, agyunk kapacitásának nagy részét egy feladatra összpontosítva váltunk automatikusan, dobjuk az ívre, adjuk a gázfröccsöt háromból kettőbe és érezzük az erőt és a sebességet. Gátlásainkat Jerikó harsonáiként rombolják le a tűték, a robbanások és a kipufogó hangja.

Egy szupersport nem való mindenkinek. Érdemelje ki, tanulja meg, vagy törje össze.
Én tudni fogom, ha látom, hogy ez az ember tudja vezetni és ki tudja hörpölni az autó tudásának minden cseppjét.

És most?
Itt az R8. Steril környezetből, karbonzakóval és neonnal a motorháztető alatt. Tajvani karácsonyfadíszekkel a fényszóróiban, bolondbiztos összkerékhajtással, ESP-vel és Bose hifivel. Technokrata és jólfésült. És befurakszik ide. Mert ide gyártották. Hogy a hülyegyerek éppúgy tudja 300-al tolni az Autobahnon, mint a nyugdíjas bankár.
Udo Brinkmann rárúgta az ajtót Johnny Rotten születésnapi partijára.

Meg tudom érteni azokat, akik megveszik.
Vannak Audik, amikért falvédőt horgolnék.

De nálam aztán hiába feszít Udo, punkot játszani nem fog tudni soha.
God Save the Queen.


És most jöhet a dögvész
Tudtam, éreztem, hogy egyszer el fogunk jutni előbb vagy utóbb erre a pontra. Hogy ez a point-of-no-return lesz-e vagy sem, az pár év múlva kiderül.
Éreztem azt is, hogy az Audi lesz az. Már akkor, mikor még híre sem volt az R8-nak, már akkor a Gallardoba passzírozták a V10-es (LeMans derivátum) dízelt és suttyomban okádták a kormot Sain't Agatha körül.


Detroit, 2008:
Az Audi bemutatta az R8 V12 TDI-t. Krómfelniken, füsttel, hiszen Amerikában vagyunk. Oda az kell.
500 lóerő, 1000 Nm.
Impresszív, ugye? És így?
500 Le/4000 min-1
1000 Nm/ 1750 min-1

Ilyen a motor egy dízel "szupersportban". Hol a pörgés? Az ordítás, a BENZIN szaga? A gázolaj nem fog lángot vetni, mikor a lecsapódott párája berobban a kipufogóban. Nem fog crescendóban vonítani, sem fenyegetően morajlani, mint hajófal mögött az óceán, majd fejet leharapni ítéletnapi kakofóniával.
Bűzleni fog.
Igen, nyerjen és kapjon teret a dízelmotor. Ott, ahová való: családi kombiban, cégautóban, kényelmes limuzinban, bárhol. Majdnem mindent meg tudtam emészteni, mivel megmaradt számomra utolsó bástyaként a két doboznyi szupersport.
És most valaki kiverte az első téglát az alapból.
Rohadjon meg.