Az előre megbeszélt időpontban érkeztem a dunaszerdahelyi gokartpálya kapujához, Hege már természetesen ott volt. Kis idő múlva befutott az akciót helyi erőként ügyintéző baowah és egypár gokartos srác. Kisebb szervezési problémák ugyan felmerültek, de a mobiltelefon ugye csodákra képes, így nemsokára begurulhattunk a pálya melletti parkolóba.
Maga a hely nagyon flottul megépített, bukótérben-rázókőben gazdag, de mégis csak gokartpálya. Mivel tisztában voltunk vele, hogy a nemsokára megérkező Zita hardvere lesz kicsiny flottánk egyedüli, komoly autózáshoz elfogadható darabja, így eldöntöttük, hogy hátrányunkat elszántsággal és kézifékkel fogjuk kompenzálni. A pálya jelenlegi bérlője nyomatékosan felhívta a figyelmünket arra, hogy próbáljuk ne nagyon felgumizni és sarazni a flasztert, mivel a gokartosok komoly gondban lehetnek. Egybehangzóan biztosítottuk őt jószándékunkról (lol).
Mivel járni hagytam a motort és felszereltem magam újonnan beszerzett cipőmmel/kesztyűmmel, gondoltam vágjunk bele és Hegével, ad-hoc operatőrként a jobb egyben egy bemelegítőkör után forszírozni kezdtem a dolgot.
Hamar rájöttünk, hogy hiába patent a pálya, azért mégsem autókhoz méretezték és még az aránylag könnyedén felpörgő Mazdával és Fiat-motorokkal is harmadikat jóformán csak két helyen (a hátsó, hosszú egyenesben illetve az az utáni hajtűhöz vezetőben) lehet egy-egy pillanatra kapcsolni.
Természetesen ez egy pillanatig sem csökkentette jókedvünket. Kiderült az is, hogy a Mazda futóműve barátságos, és ha az ember a "lassan be-gyorsan ki" elvet követve autózik, akkor szépen elkezdi tolni a fenekét, hála kemény és könnyű hátsójának. Ha viszont nagy sebességgel megyünk neki a kanyarnak, akkor mintaszerűen darálni kezdi a gumikat (ezt mondjuk nem bántam annyira, mivel ez a téli garnitúra már utolsó szezonját húzta le az idén). A darálás és orrtolás kitűnő ellenszere a kézifék. Ez később még nyilvánvalóbb lett, akkor már Zita ült mellettem, mégha zsigeri undort is érez az elsőkerekesek iránt. Ami nála érthető.
De ne szaladjunk annyira előre. Körülbelül 3-4 kör után lejöttem, ekkorra már az álcázott piros dögre felkerültek a fogyasztani való kerekek és kezdetét vette az, amitől óva intettek minket. Zita belecsapott a lecsóba és a bömös megvárásra keresztbevágta magát bárhol. Jó volt nézni. Gyönyörű drifteket nyomott a visszafordítóban és az orrunk előtti kanyarban is. Illetve bárhol.
Zita lejött én pedig bepattantam Hege mellé az Ypszilonba. Kíváncsi voltam, ugyanis a rövid tengelytávnak köszönhetően jó mókának igérkezett ez is. Ám Hege, rá teljességgel nem jellemző módon, hibát követett el, ugyanis nem melegítette be a motort, így az első két kör az ismerkedés jegyében telt, majd a Tatrák Nagy Ismerője a lovak közé csapott.
Mókás volt és egyben furcsa is, hogy az aránylag magas építésű kis méregzsák milyen stabilan veszi az ide-oda dobálást. Gazdája szerint jót tett neki a merevítés.
Gyors kanyarbejáratkor darált ez is, ami viszont fájt Hegének, mivel zsír új abroncsait nem akarta tükrösre járni. Pörgött a kis olasz Elefantino, öröm volt hallani.
Az első futam végére maradt baowah, aki a Pandányi kisteherautót nem kímélve radírozott körbe-körbe, bár látszott, hogy kicsit szélesebb felnikkel/gumikkal még fickósabb lenne a járgány kanyarban.
Kicsit szusszantunk, élményt cseréltünk, majd újfent én jöttem Zitával a jobb egyben.
Miután lefutottunk azt mondja "menj a bömössel egyet". Mondtam neki, hogy kösz, nem, de melléd szívesen beülnék. Így is lett. Még az első kanyar előtt szóltam, hogy morognak a gumizás miatt, mondja "jó" és úgy keresztbekente, mint Pistike a friss taknyot. Na, -gondoltam magamban, -jó lesz ez így.
Három-négy kör után lementünk, hogy jöhessen újra baowah, ezúttal Hegével, mint mitfárerrel. Nem tudom, mi történhetett, de az első kör után az előttünk elhúzó Panda utasoldali ajtaján egy rémültszemű, üveget kaparó Hege lógott. Ez értelemszerűen nem akadályozta Árpádunkat abban, hogy képzeletbeli sarkanytúját kisautója véknyába mélyesztve megpróbálja lovait az utolsó cseppig kiautózni.
Ekkor ajánlotta fel Zita másodszor is autóját, hogy ő majd jön velem, vezessek.
Igazából nem szívesen vezetem más autóját, mert nem szeretnék benne kárt tenni. Nem ismerem milyen, hol fog a kuplung, milyen a fék, a futómű. Zita járgányában azonban megbíztam és naná, hogy bevágtam magam a kormány mögé.
Aztán mikor elfordítottam a kulcsot és az orrom előtt elkezdett morogni a vulkán, döbbentem rá, hogy AZ ott elöl egy három és feles sorhatos kétszázhuszon-akárhány lóval. Ráadásul a jó oldalon hajt, kőkemény a futóműve és sperrdifis.
"Na, -jött a gondolat, -ha most elborul az agyam, akkor itt döglünk meg."
Ránéztem Zitára:
- Mehetünk finoman?
- Ja, csak nyomjad.
"Akkor rock'n'roll!" -villant át az agyamon és kinyomtam a kőkemény kuplungot, betoltam az egyest, oh yeah, basszameg, OH YEAH!"
Habár volt már némi tapasztalatom hátsókerekes autókkal, azért arra egyik elhízott limuzin sem tudott felkészíteni, amit ez a valamivel több, mint egy tonnás állat szervírozott. Azonnal, kegyetlenül.
Az egyes egy pillanat csak és máris húzza az ember, mit húzza, bevágja a kettest és el is lehet felejteni a váltót.
Első kanyar, lassan be, középen padló, hohó, már fordul is az orra körül, ellenkormány, vissza. Jó.
"Hmm...alig mentünk, mi lesz majd később?!"
Megpróbáltam. Megpördültünk, basszameg, következő kanyar, lassan be, padló, pörgés. Nem baj, majd csak ráérzek, na majd most. Bang, hosszú egyenes, padló, a motor felbőg, mint a tökönlőtt medve, gerincem az ülésnek feszül, a szervó nélküli kormány csavarodna ki a kezemből, de fogom erősen, ó faszom, máris itt a kanyar, na mindegy vagy kiadja vagy nem, bele gyorsan, darálás elöl, egy emberes gázfröccs és máris fordul az orra körül, pördülünk, megfogom, de lelassultunk, vissza, elölről. Aztán kétszer egymás után kiadja szinte hibátlanul. Hallom Zita hangját "na, lassan belejössz".
Ó, basszameg, igen, érezhető, lassan kezdem érteni, de még mindig nem az igazi, na majd most! Jön a jobb-bal és utána a hátsó egyenesre ráfordító balos. "Na majd abban." -határozom el, "ott az egyenes, nagy baj nem lehet". Jön a jobb-bal, átdobom kettő padlón, "csodálatos gép ez," -ordítom, majd a ráfordító, erős fék, benn a közepén padló, kiadja, de az autó gyorsabb volt nálam, átcsap a másik oldalra, még utolérem, vissza, de már lekéstem egy fél ütemet, fékfékfék, fű-töltés-szinte teljesen keresztben csúszunk, valami dob egyet rajtunk-basszameg csak az autónak baja ne legyen-kék ég-töltés-a kormány még az előző mozdulatsor után koppig kitekerve, láb a féken, a másikkal kis gáz-fű-aszfalt-akurvaéletbeyeah.
Egyes, lassan, ránézek Zitára:
- Remélem nem lett semmi baja
- Nyomjad.
Vroooooooooom.
Ez egy ilyen gyerek.
"Hát akkor rock'n'roll". Aztán elmagyarázta, hogy igazából egy tizedmásodperccel a gázadás előtt kell elkezdeni ellenkormányozni. Igaza volt, nem nehéz ráérezni, az autó tökéletesen megtanítja rá az embert. Ennyi a trükk, előtte kell járni, igazából érthető, és hamar meg lehet szokni. Aztán már majdnem minden jó volt, sikerült is egyszer-kétszer sperrdifihez méltóan kanyarodni, majd letettük pihenni a gépet.
Ekkor már majdnem három óra volt, befutott pkelement is kedves feleségével és az Accorddal, akit, mea maxima culpa, nem szándékosan tájékoztattam félre. Ugyanis érkezésünk időpontja helyett a mókavége időpontot adtam meg neki, így nem sokat látott belőlünk. Majd legközelebb.
Hege is futott még pár kört és talán baowah is, én pedig erősen gondolkodtam azon, hogy mi lesz velünk könnyű, erős hátsókerekes autók nélkül.
Gyorsan be kéne szerezni egyet.
És hogy miért jó összedobni a haverokkal egy kis pályabérletre? Hülye kérdés. Mert az ember nem csak az autóját ismeri meg, hanem önmagát is.
Nézzék az arcokat, Hege mosolyog, a Kiselefántot vezetni móka volt, Zita koncentrál, mert a vadállat embert kíván, nem pléjsztésönt és apdétet. És Árpád? Figyeljék, hogy száguld hetykén világító szemekkel.
A versenypálya összehoz. Közös emlék marad, örökre.
(Mindezek után a konstruktív munka a Švejk sörözőben folytatódott, de erről bővebben majd a Belsőségen olvashatnak. A fotókért köszönet baowahnak és magamnak.)
