Nem titok, hogy zeneileg nyitott vagyok. Vannak kedvenceim szinte minden műfajból, kivéve a kommersz, szar rádiózenét. Néha ugyan a mainstream is kiköp magából elfogadható dolgokat, de nagyon ritkán.
Zenélgetek is, de nem tartom magam nagy zenésznek, ahhoz túl keveset és ritkán gyakorlok. Dob és billentyűs hangszerek, ehhez konyítok, de aki foglalkozott már valamilyen szinten zenével, az tudja, hogy az önkifejezéshez hosszú út vezet, így amíg az ember megtalálja a neki fekvő hangszert, addig szinte mindent végigpróbál.
Na, de elkalandozunk, mindezt csak azért írom, mert elsőre talán furcsának tűnhet, hogy a következő figura, egyik szintén nagy kedvencem.
Prince Roger Nelson, azaz Prince.
Igen, sokaknak egy gizda színesbőrű faszkalapnak tűnhet, de ők a tévéképernyőkről szűrik le ezt. Én is sokáig ezt hittem, aztán kb. 10 éve elkezdtem gyűjteni és figyelni a zenéjét és tetszett. Azzal régen tisztában voltam, hogy kitűnően gitározik (annyira kitűnően, hogy a Rolling Stone magazin a "Világ 25 legalábecsültebb gitárjátékosa" szavazásán az első helyen végzett), és meglepett milyen komplex az egész hangzás.
Az RnB, soul és funk mixxel (és a The New Funky Generationnel) létrehozta a teljesen egyedi Minneapolis sound-ot, amely elsőre kaotikusnak tűnhet, de nyugodt környezetben hallgatva nagyon jó.

Kedvelem a zenevilágnak ezt a furcsa figuráját. Elismerem, mert sosem hódolt be az irányzatoknak, csinálta a saját zenéjét és el is tudta adni. Van stílusa (ami manapság nagyon-nagyon ritka) és klipjeiben az ügyeletes pinafelhozatal sem hagy kívánnivalót maga után. Egy Arc és Zenész, aki mesterien bánik a gitárral. 2004 óta a Rock 'n' Roll Hall Of Fame tagja.

Hozzáértők, de tán még laikusok is elismerik, hogy amit a George Harrison emlékkoncerten, a While My Guitar Gently Weeps végén lenyomott, az kurvára nem kispálya. Durván háttérbe szorított mindenkit, pedig nem kezdők azok sem.
Respect.




Emlékeztető az idősebbeknek: Purple Rain megvan? A lila Honda 400 automatic?