Külső feed

Houston we have a problem

Járt a pofánk

Hirdetés

oMm szemével

From the land down under

Marko Hunto is back!

2008.03.04. 12:48 | ommm | 5 komment

A tegnapi nap legjobb híre volt számomra, hogy az általam olyannyira kedvelt Mark Hunt (avagy japánul Marko Hunto) visszatér a K1 sorozathoz. (Miután Frank és Lorenzo Fertitta megvették a Pride brand-et és a UFC-be olvasztották, nem sok Pride-bunyós maradt, akik a két kétes bizniszmen malmára akarták hajtani a vizet és nem írtak alá nekik.)
Azoknak, akik nem figyelik és nem élik (élték) a küzdősportok világát, talán nem jelent semmit a fenti mondat, de én tiszta szívből örülök ennek.
Hogy miért?



Mert imádom a kiwi- és polinéz bunyósokat. Stílusuk nem elegáns, mint egy kyokushin karate-n nevelkedetté (teszem hozzá Glaube Feitosa a kisisten, Semmy Schiltet sosem fogadom el), és nem is kifinomult és céltudatos, mint egy muay-thai fighteré, de mégis...

Mert hiába volt Ray "Sugarfoot" Sefo ötszörös muay-thai világbajnok és Mark Hunt kickboxer (és 2001-ben K1 World GP bajnok) mégis, mindezek mellett megtartották és továbbvitték azt, amiért nyálcsorgatva lehet nézni minden ringben töltött percüket.

Nem, szó sincs itt szálkásra gyúrt Adonisz-testekről vagy rajzolt, duzzadó izmokról (Bob Sapp sem ment velük semmire). Itt-ott egy kis zsírréteg, lógó pocak és mellizom, látszólag lassúcska, kicsi, sűrű embereknek tűnnek.
És mire ellenfeleik idáig eljutnak a gondolkodásban, addigra már a ring fölött lógó reflektorok fényeit bámulják tátott szájjal és csorgó nyállal, majd átvillan megrezdült agyukon a kérdés: ki a fasz hozott be a ringbe a colos csövet?!

Örök hiba lebecsülni az ellenfelet pusztán a kinézete alapján. Hatványozottan érvényes ez, ha a szorító másik sarkában Új-zélandi vagy Szamoai gyerek várakozik.

Óriási erő és meglepő fürgeség lakozik bennük. Sosem adják fel, élvezik a harcot és nem egyszer szándékosan fejjel védik az ütéseket, pusztán a szórakozás kedvéért. Ritkán ütnek, általában többet kaszíroznak, mint kiadnak, de vigyázat! Ha egyszer-egyszer elengedik a, főleg Sefo-ra jellemző, húzott jobbost, amit szinte a bokájuktól kezdenek építeni, akkor ott aztán fölösleges a dupla védekezés és takarás, általában villanyoltás következik. Ez már szinte védjegyükké vált, de természetesen tudnak mást is. Rúgótechnikájuk fejlett és sokszor meglepő, milyen gyorsan tudják high-kickre emelni cölöpnyi lábukat.

Természetesen messze nem verhetetlenek, itt-ott bizony ki is ütik őket, de győzelmeik száma így is többszöröse vesztes meccseiknek.
Nyerni velük szemben mindenkinek óriási dicsőség, kikapni tőlük nem szégyen, hiszen ők azok, akik bármikor, bárki ellen képesek dönteni egy szempillantás alatt, látszólag lehetetlen és vert helyzetből is.
Ha pedig a ringbe lépnek, akkor ott MECCS lesz a javából, ezt garantálják.

Kis szeletek:



Azt, hogy ők sem verhetetlenek, mi sem bizonyítja jobban, mint a 2004-es K1 döntők, ahol a minimum 40 kilóval könyebb, de zseniális thai-boxos Kaoklai Kaennorsing egy tökéletes repülőrúgással pakolta el a gőzgép Mighty Mo-t (2:40-nél):



Itt az a bizonyos, húzott jobbos. Mighty Mo meccse a génmanipulált Hong-Man Choi ellen (168 kiló, 218 cm). Mo tudta, hogy nem hagyhatja kibontakozni Choit (főleg lapátnyi térdeit) és tudta azt is, hogy a szürreális melákot egyszer kell csak jól eltalálni fejre, máris dől, hiszen magassága miatt sem tud magának ideális sparing partnert találni, így nem szokta a fejre mért ütéseket. De hiába szép nagy az a fej, ha rettenet magasra és messze kell nyúlni érte. Így aztán nagyon rafináltan leengedett kezekkel csalogatta magához közelebb Hong-Mant, aki bevette a trükköt, az az egy süvítő, lámpaoltó jobbos, pedig ma már történelem. (6:13-nál, érdemes megvárni a lassítást is):




A végére pedig a créme de la créme. Nem valószínű, hogy ez a meccs még valaha megtörténhet, hiszen Sefo és Hunt jóbarátok, nem szívesen ütik egymást. Egyetlen-egyszer kerültek össze, még 2001-ben, amikor Hunt bajnok lett. Érdemes ropit készíteni és végignézni. Nem kicsit kemények. Sokak szerint az egyik legjobb K1 meccs.
Mega respect nekik.


Megint egy kis kultúra II.

2008.03.02. 15:18 | ommm | 8 komment

Ha azt mondjuk, rock&roll, és rögtön utána azt, hogy Chuck Berry, akkor nem ronthatjuk el a mondatot.
Ha azt mondjuk, Chuck Berry a rock&roll, akkor sem.
Ritka videó, hetente legalább egyszer megnézem. Chuck emlékkoncertje alkalmából gyakorolja a Carol c. dalt Keith Richardsszal.
Try again, Keith.
Érdemes végignézni és megkeresni azt a dalt, amelyben elhangzanak a következő mondatok:
A Cadillac a-rollin' on the open road
Nothin' will outrun my V8 Ford
The cadillac doin' 'bout ninety-five
She's bumper to bumber rollin' side by side


Farewell

2008.02.29. 09:00 | ommm | 18 komment

Aki autóbuzi, az ma, ha más miatt nem is, legalább tiszteletből eléget fölöslegesen egy deci benzint. Egy Ember hagyott itt minket. Aki minden hibája ellenére zseni volt.
Rest In Peace Boyd.



Éjfél múlt valamivel. Reggel kilencre időzítem, addigra tán megjelenik a nekrológ a TC-n. Ha nem, hát nem. Majd itt.

Ami kimaradt

2008.02.27. 11:10 | ommm | 16 komment



Hál' Istennek eddig úgy tűnik, hogy eltűrik írásaimat a Totalcaron. A legutóbbi Tatra 613-2-höz sajna a limitált terjedelem miatt nem fért be ez a két rövid klipp, de sebaj, majd itt és most.
Mindenkinek köszönöm a biztató szavakat és a kritikát is. Remélem, a közeljövően lesz még alkalmam érdekes autókról zagyválni.

Íme hát (friss: az első nem működik korrekt módon, így inkább itt a link hozzá):

Ki a valódi gearhead?

2008.02.23. 01:04 | ommm | 8 komment

Na ki tudja, mi a neve a világ talán leghíresebb hot-rodjának (helyesebben street-rodjának)? A lehető legklasszikusabb darab, egy valódi alapmű, mint a Piszkos Fred a Kapitány.
A 350 lóerős V8-assal megáldott, öt év alatt épült dög egy igazi Sharp Dressed Man tulajdona, róla és garázsáról bővebb anyag is készül. Mellesleg egy császár.
Nyeremény nincs, csak a dicsőség.

süti beállítások módosítása