Nem kell unalomig ismételni, ki is volt, aki tudja, annak főleg nem. Emlékezni kell. Mindig. Büszkék voltunk, büszkék leszünk rá, miénk volt, mindannyiunké.
Csapd szét a vizet odafenn Kolonics György!
Nyugodj békében.

Vajon mi fől ki a Kincsem Park körül kialakult szarszínű, bűzlő léből? Egy újabb acél-króm palota és pár újabb villa a Rózsadombon? Vagy végre magába száll a nép és tesz valamit azért, hogy lovi maradjon A lovi és büszkén viselhesse továbbra is Kincsem büszke nevét?

Nem sokminden maradt mára olyannak, amilyennek megszerettük, ahogyan megismertük, vigyázni kéne ezekre a dolgokra nagyon. Annak is, aki megveszi, annak is, aki működteti.

Hiszen ez már egy falatnyi történelem a nagy semmi közepén. Valaki megmondhatná végre, mi lesz a sorsa.

Nem szűk, könnyen megpördülő, alattomos és zajos dögöket várnak a mai ifjak, hanem vidám, élhető, biztonságos és használható járművekben szeretnék átélni a sportosság érzését.

Hallotta Papp Tibi a MiTo sajtóbemutatóján. És hogy a legújabb kis Alfának még jobb kezdőlökést adjanak és beletuszkolják az emberekbe a Cuore Sportivót ki is hoztak mutatóba egy-két régebbi alattomos és zajos dögöt.

"Ím, feleim, ez az Alfa Romeo, ha megveszitek a Gran MiTo-t, nektek nagyon jó lesz, hiszen nézzétek, milyen autókat tudtunk mi."

Na, mikor ideértem az olvasásban, akkor köptem ki kelet felé, verje ki őket a ragya.
Meg minket is.
Mert mit akarnak a mai ifjak? (Nem csak a Fiat-csoport szerint)
Formát, vörös fényezést, kamu krómot, többszörösen megtörő, hajlított lemezeket, hogy a napfény is hülyét kap, míg végigfut rajta, temérdek légzsákot -persze- vidámságot, Bluetooth-t, navigációt, elektromos többszintes herehűtőt-fűtőt és napfénytetőt, nagy felnit és bőrt, csendet, ezer hangszórós hifit, jó sok helyet...ja, és motor is kéne.

Nagyot változott a világ és vele együtt az ember is a nyolcvanas-kilencvenes évek óta. A kőkemény telepi gyerekekből puhapöcsű zselézett jampik (yuppie-k), vagy buzi-like metroszexuális Beckham-klónok lettek. A valódi barátság és a belső értékek helyett a felszín és a csomagolás lett fontos. Körbenyálazni egymást találkozáskor és megdícsérni a másik új Breitlingjét vagy Gucciját.
Jött a jólét, egyre kényelmesebb és igényesebb -olykor gyomorforgatóan nyálas- lett a yuppie, lassan eltűnnek a reggelig autó alatt fekvő olajfoltos, de boldog boy-racerek, nem gyűlnek már össze a panel sarkánál a haverok egy gyöngyöző korsó sörre, hogy megdumálják, hogyan kéne összehozni a 45-ös DCOE-ket a szívósorral.

Manapság már lerohad a kéz, ha ablakot kell letekerni, lassan leprát kapnak, ha meg kell fogni a csomagtartó peremét és a hideg veríték önti el őket ha ki kell cserélni a benzinszűrőt. Nyomógombokra működik az élet.

És akkor vissza a fenti idézethez:
Nem szűk, könnyen megpördülő, alattomos és zajos dögöket várnak a mai ifjak, hanem vidám, élhető, biztonságos és használható járművekben szeretnék átélni a sportosság érzését.

Ritka szép faszság, már elnézést. Annál jobban fáj, hogy éppen egy Alfa Romeo kapcsán hangzott el. A "sportosság érzése" nálatok, barátaim, mit takar?
Nálam majd' mindent, amit manapság tűzzel-vassal irtanak. És pontosan a szűk, könnyen megpördülő alattomos, zajos dögök hiányoznak nekem nagyon. Az olcsó népautók  egyáltalán nem biztonságos mokány kis alteregói. A durván izgága Peugeot 205-309 GTi-k, a kormányszaggató Fiesta RS Turbo vagy az eszméletlen gokart XR2i, az örökzöld és a végtelenségig buherálható Golf II GTI és az örök ellenfél Kadett GSi, a legalább olyan jó Escort XR3i-k és Turbók, de ugyanúgy megemlíthetném az R5 Turbót vagy a joy-machine Toyota MR2 I-et is, a Saxo VTR-VTS-eket, a bitang 106 Rallye-t...

Hosszú lenne a lista, egy a közös bennük: mind kihaltak. Odalettek a tökös srácok (nem összekeverni a wannabe-racer bunkókkal) üvöltő-hörgő koporsói-verdái, amelyeknek nem kellett pozőrködéssel győzködniük a fintorgó vásárlókat. Elég volt egy pár sárga ködfényszóró, piros díszléc, sportülés.
És nem, egyik sem volt erősebb, mint a MiTo a maga 155 lóerejével.
Egyik sem volt olyan biztonságos és extrákkal telített, vidám és szemetvakítóan szép.
Egyik sem volt olyan minőségi és prémium és hűdekúl.
Nem.
De nem is akartak mindenben megfelelni és kényeztetni. A sofőr idomult hozzájuk, (ha nem, annak általában csúnya vége lett), vagy átlépte a magasra rakott lecet, vagy leverte. Kompromisszum nélkül. Mert megkövetelték a figyelmet, a villámgyors reakciókat, a tudást és a gyakorlást és nem utolsósorban az odafigyelést mindenre: a közvetlen kormány mindig mondta az utat, a pillesúly fickándozott kanyarról-kanyarra, ordított a kipufogó, süvített a literszámra beszívott levegő. Dolgozott a kéz és a láb vadul.
És mindvégig ott volt a vigyor az arcokon.

Szép az új MiTo, jó a kétliteres turbómotor Astrától Mégane-ig, fasza dolog a kényelem és a biztonság.
De egy "sportos autóban", kösz, nekem nem kell. Én autóbuzi vagyok.
 

Sajna fekete, de legalább nem egy übergenya tulajdona lett. Zoroslav Kollár nem az a tipikus milliárdos szemétláda (mégha a külseje esetleg mást is mond), mint a többi, rendszerváltás utáni hirtelengazdag. Mindenkinek van vaj a fején, de az biztos, hogy nem egy hivalkodó kivagyi figurája a szlovákiai krémnek. Rengeteg pénzzel szponzorál régészeti ásatásokat szerte a világon, emellett pedig szereti a penge verdákat.
Így lett övé 40 millió koronás áron a fekete Veyron.
Elmondása szerint alaposan megvizsgálták életrajzát és cégbirodalmát, tevékenységét, mielőtt úgy döntöttek Molsheimben, hogy eladnak neki egyet (diszkrét lol). Kiutazott Franciaországba, ahol egy intenzív kurzus után kapta meg csak a kulcsokat.
Szerencsére nem az a beteg gyűjtő fajta, aki majd garázsban babusgatja, egy kis mázlival utcán és a brünni versenypályán is össze lehet vele futni.
Remélhetőleg nem okoz neki majd nagy problémát az elindulás és nem teszi közröhej tárgyává, mint másik milliárdos kollégáját (és egyben a leggazdagabb szlováknak mondott) Patrik Tkáč-ot Pagani Zonda F-je, amelyikkel egyszerűen képtelen volt elindulni a délutáni, belvárosi forgalomban. (Mindig lefullasztotta a motort, a pórnépnek adva legalább egy kis elégtételt).
Gratulálok Mr.Kollárnak, minél több balesetmentes kilométert.
De hiába van itt az orrom alatt, attól még ugyanúgy Ferdinand Piech megalomániájának tartom a Veyront, mint eddig. Übertechnológia ide vagy oda. Az autóbuzéria másik vonalán futok. És nem csak anyagilag.

A hét fotója. Rákerestem, mivel a TopGear ezévi beharangozójában láttam egy snittet ebből a tesztből. Erre az egyetlen képre reklámkapányt alapozhatnának.
Mert Bentley csak egy van. Tudom, ugattam már róla eleget mindenhol, de nem tudok segíteni magamon, ha a luxus és az erő szóbajön, akkor egy Arnage T ugrik be. Nem AMG S Klasse, nem hetes sem S8.
Ezek minden bizonnyal kényelmesebbek, erősebbek, gyorsabbak és természetesen modernebbek, mint az ezeréves Arnage, de ez nálam nem szempont. Nem szempont a HUD és az éjellátó rendszer, valamint a heremelengető masszázsülés. Nem kell az agyonnyalt, összevissza fényt törő karosszéria, a cifra dizájn.
És az Arnage-nak sincs rá szüksége. Minek, mikor a formában, az autó aurájában benne van egy legenda történelme? Minek, mikor minden apró részletén érződik a tökéletes Bentley Boys örökség? Hogy nincs minőség? Ősrégi a motor? Igen, ezért.
Az Arnage T megmaradt egy igazi úri passziónak, annak, aminek született. A "power-limousine"-ok Gorcsev Ivánja, aki felelőtlenül habzsolja az életet, szétszórja mindenét de lebecsülni nem szabad, mert kemény.
Mintha Brooklands döntött kanyarjából zúdult volna egyenesen a kaszinó elé.
Egy öltönyös fráter. Imádom így, ahogy van.
De majd ő pontosan elmondja, mire gondolok.