Szép lassan sorba eltűntek a kisautók kamaszkorom viharos és meggondolatlan éveiben.
Végül nem maradt egy sem, de amikor 2004-ben, valahol egy Drezda környéki Shell-kúton megláttam ezt, egyszerűen nem tudtam otthagyni. A barátnőm ajándéka lett, mert természetesen imádja a Fiatokat, a PIROS Fiatokat. Kispolszkink emléke máig él benne.
Gondoltam, meglepem, de természetesen autóbuzihoz méltóan ezt az Abarth-verziót választottam, ami azóta is a polcon áll (csak tavaly, két év után bontotta ki átlátszó garázsából) olyan helyen, hogy az egész szobából látni lehessen.
Nincs is több autó a lakásban, na jó, a Nismo tuningos távirányítós 350Z-t nem számolva (de az valahol a szekrény tetején porosodik).
Nekem ez a kis darab plasztik és fém sokat jelent. Az autóversenyzés aranyéveit, az igazi olasz sportautót és még valami megfoghatatlant. Egy olyan kort, ami örökre eltűnt és sosem jön vissza már. Nem magam miatt bánom, hanem azok miatt, akik majd csak akkor születnek meg, amikor már minden steril és tiszta lesz, halkan zümmög és nem büdös.
Nem értik majd meg, miért üvegesedik el az idősebbek szeme, ha néha-néha olyan , számukra ismeretlen szavakat emlegetnek borospoharukba meredve mint a Webber, Hardy-tárcsa, vezérműtengely, leömlő, robbanómotor és Abarth. Nem értik majd, meg, hogy nagyapa miért szereti, ha büdös és olajos és csak csuklóval nyújt kezet a szomszéd bácsinak, ha átjön valami benzinnek nevezett kotyvallékkal egy pléhkannában.
Lehet, jobb is, hogy a sok lángelméjű, hajnalig a kávéfoltos íróasztal fölött cigarettával a szájában görnyedő zseni nem élte meg ezt a kort.
Magukkal vittek valamit, ami a mai autókból nagyon hiányzik.
A lélek.
Béke poraikra.

.jpg)

