Na ja, elfeküdt egy kicsit a blog. Mentség nincs, én voltam a hülye, túlvállaltam magam.
Barátaimmal benyomtuk a finisbe az Autóbuzik-Autófília transzformot, bejött a szponzor, hivatalos formát kellett adni a dolognak.

Közben, könnyed sétagaloppként, egy mintegy egy hónapos lakásátalakítás (pöpec lett, köszönhetően szívem csücskének és a családnak is persze).
Na és nem utolsósorban, a médiában ilyenkor már bizony kezdődik a karácsony, ami azt jelenti, hogy tetű sok munkám lett és december végéig ez csak exponenciálisan növekszik majd.

Lehet, helyet kéne váltani, meglátjuk, a magot elhintettem, hogy aztán csalán lesz-e belőle vagy mammutfenyő, fene sem tudja.
Azonban mögöttem van egy kitűnő nyár, családommal, barátaimmal.
Ennek emlékei -többek között- a polcon feszítő kis Mercedesek is, lowtyo barátom provokatívnak szánt ajándékai.

Pedig nem is tudja, hogy nem a márkával van bajom, tulajdonosairól (és itt mélységes tisztelet a kivételnek) sosem az autó tehet.
De ez más téma, nem ide való. Ezek közül bármelyiket boldogan elfogadnám. Mert szépek és elegánsak. Azért. Katt!

Remélem, mostantól több időm lesz blogolni. Elmesélem majd pl. hogy miképp maradtam le (persze ideiglenesen csak) életem legjobb Ladájáról.
Addig is, kösz a kitartást, vigyázzanak egymásra az utakon, jön a szar idő, nem nyári tempóhoz való.

...mert gyönyörűek, mint minden célszerszám. Ők az egyszerű elvet hűen követő faék, az alap, ahová visszatérni kell.
Elsőként a D8. Minden, amit valaha elvárnék egy sportautótól. Zéró kényelem mellett maximális élmény. Az 1.8T 250 lóereje mintegy 700 kilót röpít a messzeségbe. Kevés igazán jó Lotus Seven replikagyártó létezik. A holland Donkervoort mindenképpen ott van a csúcson a Caterhammel együtt. A futóművet mindenki kénye-kedvére állíthatja és ennyi. Csonk csupán a váltókar 20 centiméterre a kormánytól, három pedál és a sofőr. Bőrbukó-szemüveg-kesztyű és irány a szerpentin. Imádnivaló kis szemétláda.

Aztán a némiképp másik véglet. A soros hathengeres staccatóján utazó bombázó, a 80-as évek elejének egyik legjobb pályaversenyautója, Vojtech Enge 635 CSi-je.

Láttam már barátaimmal múzeumban állva. De kint a napon még csodásabb. Csehszlovák csapattal versenyezve vett részt a 80-as évek eleji túraautó Európa-bajnokságban, és a 308 lóerős, 1185 kilós cápa kétszer is dobogóra került az akkoriban igencsak szűkös keret ellenére is. Olyan neveket utasítva maga mögé, mint Hans-Joachim Stuck, Tom Walkinshaw, Manfred Winkelhock, Johnny Cecotto vagy Jonathan Palmer. Mind csupa-csupa dombornyomott név az autósportok történelemkönyvében. Talán Tomás Enge édesapja, Vojtech is odatartozna, ha másért nem, hát a Mugellóban elért második helyéért mindenképpen. Ne feledjük, szocialista ország szegény istállója voltak. Le a kalappal.
És a CSi előtt is. A forma, az elegancia még így, kőkemény pályaautó mivoltában is az utak királyává emeli.

És hogy meg ne feledkezzem róla (szemen köpném magam).

Ha már a V8 motorok sátáni üvöltése zengte be a helyet, nem feledkeztünk meg szívszerelmemről, a Tatráról sem. Hiszen a képen látható 148-asban is egy 12 667 cm³-es V8 dolgozik, mintegy 202 lóerős teljesítményt adva le. Ott állt a pálya szélén, készen arra, hogy oltson ha kell. Vajon mennyi versenyt, hány üstökösként lángralobbanó pillekönnyű koporsót oltott már el? És vajon hány versenyző köszönheti neki az életét? 
Még így, megkopva bár, de törve nem is ott parkol mindig, méltósággal, hosszú-hosszú évek óta. Hogy segítsen, ha kell.

És amilyen tűz égett szívünkben, agyunkban, bizony rajtunk is lett volna mit oltani. Csodás vasárnap volt.

Amiről Valentino Balboni beszél.
Mert az élet túl rövid ahhoz, hogy kizárólag valami unalmas dobozban töltsük el.
És nem, ez nem pénz kérdése.
Némettudás ajánlott.

És vajon milyen érzés lehet az, mikor a Ferrari és a Lamborghini tesztpilóták összefutnak a környéken?
Mikor az ágaskodó csődör az öklelő bikával összeakad?
Mikor mindketten tudják egymásról, hogy tökéletesen uralják a gépet és a kanyargós utakon oda-vissza verik egymást?
Mikor szűkölve lapulnak a kutyák is bódéjuk mélyén a sátáni hangzavarban?
Ó, igen, a Mad Max valóság. Ember-ember ellen, gép-gép ellen.
Csak ők ketten és az út.
Hit it!

Idei nyaralásunk utolsó állomásaként egy többnapos horgászatot rendeztünk. Magunknak és rég nem látott barátinknak egyaránt.
Több napra kiköltözünk nagybácsim hétvégi kőházában nem messze Teply Vrch falutól, ahol a gyönyörű, 100 hektáros víztározóban csak úgy nyüzsögnek a halak.
Haha, aki tudja milyen a horgász-szerencse és miről is szól a pecázás, az már sejti, milyen végeredménnyel zárult a túra, aki nem, annak elárulom, hogy a négyszeres kiülésre is mindössze csak pár ostoba sügért fogtunk.
Először Robertó, a Totalcar műsorainak mesteri vágója érkezett barátnőjével és kutyájukkal, amelyik természetesen azonnal vérre menő verekedésbe bonyolódott Károllyal, így onnantól kezdve szeparálni kellett őket.
Ettől a kis logisztikai gubanctól eltekintve nagyon jól szórakoztunk, kapásunk rengeteg, de kicsire nem adtunk, a nagy pedig nem jött össze.

Itt, felül, Robertó még a dugozásban bízott. A hajnali támadáskor jót dumáltunk, amikor még nyugodt a víz, finom harmat ül a füvön és minden csendes. Olyankor és este a legjobb horgászni. Eleinte nem akartam neki elhinni, amit az új Megasztár bénáiról mesélt, mostanra azonban be kellett látnom: teljesen igaza volt.

Aztán sajnos Robertóéknak menniük kellett, várta őket a kötelesség, így már nem tudtak találkozni Orosz dokiékkal, akik nagyon eltökélten jöttek legyezni és villantózni. Persze semmi nem volt egyszerű, némi késés belefért ugyan, aztán a pénzváltás körüli bonyodalmak során Natinál kicsit kiborult a bili, de végül minden orvoslódott, a tényleg finom bólé és (számomra főleg) a Robertó által ajándékba hozott párlat orvosolta a problémákat.

Ja, meglepő módon OP saját maga készítette legyeit (és fél a kutyáktól), a hűség kedvéért azért illik hozzátenni, hogy egy órányi pergetés után levágta őket a szerelékről, mivel nem arattak osztatlan sikert a süllők körében.

Nati is próbálkozott, de hamar ráunt, így ő átlényegült és immár operatőri szerepkörben asszisztált. Ja, állítólag lesz az egészből valamiféle kisfilm, remélem tényleg, nem jut ebek harmincadjára, mint az első Belsőség-találkozó nyersanyagja.

Esténként persze, ugyanúgy, mint Robertó és Bea esetében is, kültünk a teraszra és rengeteget nevettünk és témáztunk, valahogy nem is volt nagy baj, hogy nem fogtuk meg a legendás óriás süllőt.

Mert a horgászás sokszor inkább a totális kikapcsolódásról, a természetről, a nyugalomról és a csendről szól. Az gyógyít és jó.
(A képekre kattintva galéria nyílik)

Magam is doboltam egy ideig, azért.
Omar Hakim az Isten, mi csak csalánozók vagyunk.