...már az utolsókat rúgom, így nyár derekán. Aki munkába jár az ismeri a totális kikészülést.
Ráadásul benne vagyok ezerrel a szabadság előtti hajtásban, úgyhogy bocs.
Időközben dologzgattam a Mazdán, komoly munka lett az olajhőmérsékletmérő műszer beszerelése is, és beütöttek a nyári fusik és talán végre-valahára elérhető közelségbe kerül a Belsőség-blogtalálkozó is. Idejében lesz szólva itt, valamint feltehetőleg Baowah blogján is, akinek erről hónap végéig nem tehetek említést, mert állítólag megrugdos, úgyhogy kuss, augusztus elején minden kiderül.
A reklám után visszajövök.
oMm

Rohanó és álomszerű hétvége volt ez. A TC-s srácok elhúztak LeMans-ba, kalapot le, nem lehetett egyszerű. Irigylem őket, de azért nem éreztem én sem magam rosszul. Nem akarom, hogy bárki is párhuzamot vonjon a két hely között, természetesen összehasonlítani sem lehet a két helyszínt és eseményt, viszont a lényeg!
Na a lényeg az ugyanaz.
Reggel hétkor vasárnaphoz képest korai ébredés egy aránylag hosszúra nyúlt éjszaka után. Alig látok, minden csendes, egy gyors zuhany, ruha-fényképezőgép-tárca-telefon-kulcs. Kész. Álmosság, menni kell Tibi barátomért, ketten megyünk a lányok érthető okokból maradnak.
Az autóban míg felveszem egy kis Mortification (Scrolls of the Megilloth), csak hogy felébredjek.

Megyünk már, sehol senki, Brünn csak 140 kilométer, a kihalt sztrádán simán tartható a 160-170-es utazó (jelentem a Mazda jól van, befigyeltek a keményebb rugók, kitisztítva-cserélve az injektorok és a szűrő, jó), Quimby és egy kis EmilRulez.

Tibi is álmos, témázunk. A cseh sztráda szar, betonút még a múlt évezredből. A gyors sáv nincs szétnyomva a kamionoktól, ott érdemes menni. Cigaretta, dobozos kávé.
Kb. egy óra alatt ott vagyunk, egyre melegebb van, hátizsákban ásványvíz és háthaesnifog-dzseki.
Rendőrök terelnek parkolóba aránylag messze a pályától, tavalyelőtt jobb helyünk volt. Szarni rá, menjünk már. Egyelőre nem hallani semmit.

Aztán ott vagyunk, egy-egy paddock jegy (300 cseh korona, ne röhögtess).

Ekkor már érezni valamit. Jönnek a JELEK. Egy BMW Team Great Britain felirat, jobbról megcsap a 102 oktános versenybenzin szaga, valahol felugat egy motor, majd elhallgat.

Bejárat a paddockba. Istenem, de jó.

Csak csendben vagyunk, hmm, nézd - aha - hajjaj-hmmm. Ott nyílik meg előttünk az egész mindenség zsigere. Mint a felvágott disznóból kiömlő belek tárul elénk a színfalak és tévé mögötti világ.
Boxutca és tömött sorokban a szervízkamionok és motorhomeok. A krómon hanyatbaszódik az egyre melegebb Nap fénye és egyenesen a pofánkba vág.

Nem beszélünk sokat. Eurosport-kamion, tetején óriási parabolával, belülről hűvös árad ki. Szép, sötétkék.
- Gyerünk arra,-mutatok a boxok felé.
- Jó. – Tibi is kitágult pupillákkal megy.

Éppen zabál minket az a VALAMI.

Megyünk a boxok mögött. Slickgumik OZ magnéziumfelniken. Egy Yokohama szervízkamion. Aha, ők a beszállítók (Advan, ugye), ebből látják el az egész mezőnyt. Egy komplett szerelősor, minimum kézimunka, minden görgőkön csúszik. Saccra pár milliónyi értékű gumiabroncs, slickek, esőgumik, extralágyak.

Aztán elénkbiceg egy boxból Alessandro Zanardi.
Megállunk. Te, ez a Zanardi. Az.

Kőprofi és nincs lába egy sem. Bazzzzzmeg. Jól megnézem magamnak.

Mr.Zanardi, can i have an autograph please?

Probléma nélkül aláírja a még otthon összeállított képet, mosolyog, fotó stb. Ember lábak nélkül. 320-al jöttek bele a Lausitzringen és leszakadt mindkettő. Most két órával később legyilkolja csapattársát és harmadikként ér célba lebontott hátuljú 280 lóerős BMW-jével. Lábak nélkül. (Gázfröccs? Visszaváltás? Egyszerre gáz-fék? Ugye?)

Sok szerencsét kívánok neki, kezet ad, kérges, kemény, barna.

Tank jú,-macsó olasz akcentussal, de nekem rögtön Al Pacino ugrik be a Sebhelyesarcúból. (So you wanna see the bad guy eh? So take a look at the bad guy!).

Csendben megyünk tovább, egyre beljebb a célegyenes végi kanyar felé, odá, ahová maximális tempóval érkezik mindenki és egy jó előzési pont.
A szintén ex-Forma-1-es Marc Gené egy 160 centis cigánygyerek. Jó mi? Megnézzük, csak az overallba hímzett neve árulja el.

Alfa Romeo kamion, BMW, rengeteg Seat és a privát versenyzők, mindegyik hátulja nyitva, bent polcok és polcok, fiókok százai és rend, tisztaság.
Közben minden oldalról quadok húznak el mellettünk, kis kocsikon melegítőbe burkolt kerekekkel, amiket a kocsi aljából egy kis benzinmotor melegít.

Érdekes, a Chevroletnek Chevrolet márkájú az áramfejlesztője is. A többieké Honda. Nemcsak matrica, megnéztem.
Elhagyjuk a boxutca részt és továbbmegyünk a lakókocsik és sátrak irányába.

BANG. Majdnem orra bukok valamiben ami elsőre egy Forma-1-esre emlékeztet. Másodikra is. Két sorban állnak egymás mögött harmincan.

A versenyzők mát bent ülnek, egy akumulátor van a kocsikra kötve, esernyőt tartanak a fejük fölé. Leguggolok hozzá, gyönyörű munka, karbon az egész, egyáltalán nem tűnik törékenynek, sőt, nehéznek látszik. Pedig az egész versenyzőstül 500 kiló.
Játékszernek tűnnek a képernyőn, pedig itt nem azok. Ugyanolyan vállvédő műanyagelem van a kokpitban, mint az F1-ben. LCD képernyő a kormányon és slick versenygumi, teletapadva csikkekkel és szeméttel, míg idáig gurították őket. Megnyomogom-óvatosan kopogtatom, hogy azért ne vegyék észre. Ránézek a versenyzőre. A bukósisakból egy gyerek néz rám.

500 kiló és egy 250 lóerős tuningolt Type R motor hajtja. Az 500 lóerő/tonna. A pilóták átlagéletkora 15-17 év. Nem hiszem el. Megnézem a többit, ugyanaz a tekintet, rám néznek de nem látnak, kezük a kormányon, nyugodtak és ülnek a 38 fokban beöltözve, szó nélkül 20 percig.
Aztán óriási reccsenéssel berobban az első sorban állók motorja. Rettenetesen egyenetlen alapjárat, ingadozik, rikolt és hörög….grrrööööö…gröögrööö…vzummm…vzummm…vzu

Erősödik és felénk tart ahogy sorban beindítják a motorokat. Majd az „én” gyerekem is megnyom egy gombot, beköti a rádió csatlakozóját és vzummmmmm….

Jaj-jaj-jaj, de gyönyörű hang. Remeg és vibrál, lóg a levegőben. Hát persze, hogy a paddock jegyhez kapott füldugókat ki sem bontottam.

Tibiből egy halk bazdmeg szakad ki. Belőlem még annyi sem.

Csak hallgatom és minden egyes gázfröccs átdöfi a beleimet és a gyomrom, recseg és csattog a sok el nem égett benzin a kipufogóban és leömlőkben. Semmi szűkítő (restriktor), három hajlítás a csöveken és ki a szabadba.

Állunk így öt percig, nem tudunk vele betelni. Aztán csattanások sorozata, ahogy beugrik az egyes és kerekeket pörgetve már kint is vannak a pályán.

A gyerekek és az 500 lóerő/tonna.

Gyorsan a kerítéshez sietünk és várunk. Ez még csak a warm-up. Jönnek. Bőven kétzsáz fölött, nem fékeznek, csak elveszik a gázt és visszaváltanak, gyönyörű. Az erő a levegőben érződik. Ne higgyétek, látnotok kell.

Továbbmegyünk a sátorrengetegbe. Melegünk van, de nem érdekel egyikünket sem. Sátrak, kis gumimedencék, grillek és versenyautók. Egy széria új előző szériás Porsche Turbo mellett a versenyautó, egy GT3 Cup. Elöl bütykölnek valamit egy olajtartályon.

Még több GT3 Cup, már nem is érdekes. Itt vannak a tepsik, rengeteg féle. Van 4 hengeres Opel C20NE motoros,  BMW, Type R és hirtelen egymás mellett két Radical. Az egyik teljesen lecsupaszítva, csőváz, olajhűtő bal oldalon, motoré jobbon. Szegecselt zártszelvény és mókás visszapillantó hosszú lábon egy középen. 1500-asra felfúrt Suzuki Hayabusa motor, kb 250-300 lóerővel. Mindez 450 kilót visz versenyverzióban. Elég?

Mindenhez odamehetünk, nézhetjük a pushrod rúgózást, mókás kis öklömnyi lengéscsillapítókkal és kb. 3 spirálos rúgókkal. Közben mindenütt a versenybenzin hordói és az ILLAT. A benzin és olaj fantasztikus keveréke.

Ott, valami nagyon kicsi és lapos.

Exige. Rettenetes. A holland Lotus versenygépe. Tibi mellé áll, derékig ér neki. Gyönyörű.

Megyünk, megyünk, még egy Osella tepsi, egy Lola és végre egy Superlight 260-as. Éppen jön a csapattulajdonos egy robogón, németül kérdezem fotózhatom, persze, nyugodtan.
Annyira egyszerű és sallangmentes, hogy az embernek kedve lenne egy hosszú fehér sállal a nyakában azonnal beleugrani (az nem menne, mert igen-igen szűk) és Belmondo módján vígan továbbporzani a picsába.

Filigrán építésú és halálos minden másra nézve. Csodaszép. A fordulatszámmérő az EGYETLEN műszer a kabinban. Áramtalanítő és sebváltó. Kész, ennyi. Kell több?

 

Aztán már a melegtől lerogyunk a fűbe és csak nézünk, szagolunk és hallunk. Kezdődik az Endurance verseny. Nincs erőnk visszaballagni a rajtrácshoz, maradunk a célegyenes végi kanyar hátsó részén, ott ahonnan kigyorsítanak egy enyhe jobb-balon keresztül fel a dombra.

Jönnek. A két Radical elöl, aztán a BMW motoros Osella, fekete és formás, besokall és belecsapódik a kavicságyba. Kőgejzír és ottragad. Később látjuk a sátruk mellett, telistele kaviccsal. Sűrített levegővel takarítják.

Aztán sok GT3-as előtt egy fehér Gallardo. A tepsik recsegnek és pattognak, a Gallardo olaszosan vonyít a Porschék boxere dörmög és alig hallani. A tepsik és a Gallardo kerekei mindig a földön vannak, a Porschék elemelik a hátsó ívbelső kereküket, mintha flegma kutya módján hugyoznának le mindenkit, pedig látszik, hogy porig vannak ültetve és kőkeméynek. De most itt esélyük sincs.

Fáradunk és sok ez így egyszerre. Futam után iszunk egy sört, millió ember mindenütt, besétálunk a VIP-szektorba gond nélkül. A főépület tetejéről figyeljük a WTCC készülődést. Nagyon durva becsövezés és a Seatok hátsó ajtajai nyílnak.

Repülőrajt.

És minden körben történik valami a célegyenes végén. Elöl a négy BMW szorosan egymáson. Majd Seatok és mint a kullancs kapaszkodik beléjük egy fehér Corolla, gyönyörű hangja van.

Sikítanak a féktárcsák és óriásiakat fékeznek, három keréken áthúznak előttünk vzum, vzum, vzum…ennyi.

Aztán a Skoda Octavia kupa. Nem tűnnek lassabnak, mint az előzők, habár látszik, hogy a lengéscsillapítók az RS-ből jönnek, jobban megdőlnek és van, amelyik gyönyörű broadslide-dal veszi a kanyart. Gyorsak, nagyon.

Később láttunk egy párat felnyitva, zártszelvénnyel megerősített motortartó bakok, direktszűrő és sportvezérműtengely, ezeken van szűkítő is, de a váltó szekvenciális és a leömlők is remekművek.

Beteltünk, sétálunk és lassan mennénk haza.

Kicsit ülepedjen a dolog, hazafelé alig beszéltünk, pedig a kicsi Mazda bele-belefutott a 180-ba és olyankor 5000-et forgott, bírta volna még, de nem érdekelt.

Elkapott minket, mint már annyiszor előtte. Augusztusban megyünk megint.

Gyertek ti is. Jó lesz.

omm

Itt nézem.

Ezután szívom. Orrba.

És köszönöm barátnőmnek a megértést, jó volt hazajönni.

Itt a beigért flickr-album.

...és magyar ember főleg akkor, ha asztalon a gulyásleves.
Múlt hétvégén realizáltuk a prodzsektet kedvesem édesapjával.
Minden adva volt hozzá.
Meleg.
Napsütés.
Hozzávalók (semmi leveskocka és hasonló szarságok, íznek csak friss zöldség, só, bors, paprika)
Utána a jéghideg Gemer sör.

Szerintetek hogyan sikerült?
Elárulom. Isteni volt.
Szeretem a nyarat.
Árpi bácsi precíz ember. Gulyásban meg pláne nem ismer tréfát. Háttérben a barátnőm és öccse, valamint egy Y Elefantino Blu és Charlie von Schnapps, azaz Bütyök, a törpeschnauzer.

Ilyenkor már tudni lehet, hogy jó-e vagy nem. Ez jó volt.

Ahogy az angol mondaná: A classic piece of engineering.

A sárga sisak emlékére - Isle of Man TT

William Joseph "Joey" Dunlop, OBE, MBE

(1952.02.25-2000.07.02)

Keményfejű, makacs igazi ír volt. Semmi kispálya.

Nem vagyok szentimentalista, de a naptáramba nézve látom, hogy lassan közeleg június után július is, ami már végre nyár. De közeleg július 2. is, amikor én bizony meggyújtok legalább egy mécsest az utak királyának emlékére. Már ötödik éve.

Igazi motorosok tudják miért. A többiek pedig ha nem, akkor nézzenek utána, ki is volt Joey Dunlop.

Mert nemcsak 26 szoros Tourist Trophy és háromszoros Isle of Man győztes.
Hanem a világ legjobb, legsokoldalúbb motorosa és valószínűleg legjobb embere.
Aki képes volt egy napon 3 kategóriában megnyerni ugyanazt a versenyt.
Mindegy, hogy 125-ös kétüteműn, vagy 1000-es soros négyhengeresen, ő nyert.

Nyert, és verseny után szervízkamionjával körbejárta az Ír vidéket és mikor amaz megtelt ruhával és élelemmel, akkor továbbindult Romániába, Bosznia-Hercegovinába és szétosztotta a rászorulóknak.

Mindenféle szponzor és reklám csinnadratta nélkül. Saját pénzen, egyedül.
Mert számára így volt helyes.

50 000 motoros búcsúztatta.

És habár jelenleg nincs motorom, valahol a szívem mélyén az vagyok én is, mert tisztelem a zsenit és főleg azt, hogy ember maradt a hiénák között is.
Nyugodj békében Joey!

A videó 21 perces. Egy kör Joeyval Manban. Érdemes megnézni.

Joey emlékműve a helyen amellyel szinte egybeforrt neve. Isle of Man

Gilles Villeneuve René Arnoux előtt (Greg McNeill grafikája)

 

Minden idők legjobb utolsó öt köre

 

A Forma-1 történelmének mérföldköve az 1979-es Francia Nagydíj, ami akkor még Dijon-ban került megrendezésre.
Mérföldkő, hiszen ekkor nyert először turbófeltöltős autó nagydíjat. A rendkívül erős Renault-duó rajtolt az első sorból. Jean-Pierre Jabuille az első, René Arnoux a második helyről. Mögülük pedig Gilles Villeneuve a Ferrari 312T4-ben. És főleg az utóbbi kettőről lesz most szó.
Szó sem róla, a siker nem is jöhetett volna jobbkor a Renault számára, hazai pályán, hazai közönség előtt. A cég vezetői már előre elkészítették ünnepi beszédeiket, behűtötték a pezsgőket a fiestához és várták a fölényes Renault-duplát.
A rajt után Villeneuve a harmadik helyről elsőként fordult a célegyenes végén, mögötte Jabouille, majd Jody Sheckter szintén a Ferrariban. Arnoux motorja lefulladt és a kilencedik helyre csúszott vissza. Villeneuve és Jabouille növelték előnyüket az őket üldöző Sheckter és az akkor már a negyedik helyre visszakapaszkodó Arnoux előtt. Az elsőn négy helyezett Michelin abroncsokon száguldott.

Jean-Pierre Jabouille, Arnoux már Villeneuve előtt.

Nagy nap volt ez Franciaországnak.
A hűvös, száraz levegő ideális volt a Renault számára, Arnoux áthámozta magát Sheckteren, aki ráadásul a Ferrari kormányzásával küszködött. Villeneuve-nek az első helyen ugyanez volt a gondja, pedig ekkor már hat másodperccel vezetett Jabouille előtt. A nagyon erős tempót azonban, amit azért diktált, hogy maga mögött tartsa az erősebb Renault-okat, a gumijai sínylették meg, elkezdtek rohamosan „fogyni” így Jabouille hamarosan utol is érte.

Ekkor Villeneuve újult erővel a csúszkáló 312-est bravúrosan az úton tartva újra négy másodperc felé tornázta előnyét. A 47-ik kör végén a célegyenesben Villeneuvet feltartotta a lekörözött Elio de Angelis, Jabouille kihasználta az alkalmat és kielőzte a nehezen vezethető Ferrarit.

Mikor így szabad volt előtte az út, rögtön tetemes előnyre tett szert és már látszott, hogy ha nem lesz semmi hiba, akkor meg is nyeri a versenyt. A franciák extázisban voltak.

Gilles látta, hogy egyre jobban kopó gumijain nem tudja utolérni Jabouillet, ráadásul az abroncsok már hólyagosodni kezdtek és csíkokban vált le róluk a futófelület. Elkezdte kímélni őket ennek következtében vissza kellett vennie a tempóból.
A harmadik helyen autózó René Arnoux azonban tisztában volt a Ferrari problémájával és vérszemet kapva óriási tempót diktált, hogy utolérje és megfutotta a verseny leggyorsabb körét is.

A 71-ik körben utolérte, ami pedig a következőkben történt, az ma már aranybetűs történelem.

Mario Andretti (78 világbajnoka):

„Olyanok voltak, mint két
egymásra vicsorgó ifjú oroszlán”

Arnoux midenképpen meg akarta előzni és bebiztosítani a Renault-duplát, Villeneuve azonban szarrá kopott gumijain nem hagyta a dolgot.
Az utolsó öt körben többször helyet cseréltek, csúsztak keresztbe, megjárták a füvet, többször összeértek, az utolsó ezredmásodpercig harcoltak egymással bőven 200 fölött.
Jabouille nyert, Villeneuve megőrizte helyét, Arnoux harmadik lett.
Vigyorgott Jabouille a pódiumon de a taps nem neki szólt. Nézzétek végig és ismerjétek meg ezeket a csodálatos perceket.

Gilles Villeneuve 1982-ben hunyt el, mikor autója a Belga Nagydíj időmérő edzésén 140 mérföld/óra sebeséggel nekicsapódott az akkor levezető körét teljesítő Jochen Mass March 821-esének. Mass látta, hogy mögötte jön a Ferrari és jobbra kitért, sajnos Villeneuve is így gondolta, kerekeik összértek és katapultálták a Ferrarit. Mikor orral a földbe csapódva visszapattant már nem volt ami felfogja az ütközés erejét, Villeneuve ülése kiszakadt helyéből, bukósisakját letépte a monokok darabja, majd magatehetetlenül a pályát övező drótkerítésbe csapódott.

Derek Warwick volt az első, aki mikor látta mi történt autójából kiugorva sietett a baleset helyszínére, addigra már egy másik versenyző, John Watson is ott volt. Ketten közösen kicsavarták Villenuvet a drótkerítésből, addigra a mentősök is megérkeztek, de Gilles már nem lélegzett. Azonnal kórházba szállították, de nem sokal később belehalt sérüléseibe. A vizsgálatok kimutatták, hogy végzetes sérüléseit akkor szerezte, mikor autója először a földbe csapódott az ütközés után.

Halálhíre mindenkit megrázott, pedig titkon sokan ilyen végre számítottak, hiszen ismerték stílusát.
René Arnoux sírva vonult vissza kamionjába, mikor megtudta.

Fiaként szerette

Villeneuve soha nem lett világbajnok. Legjobb helyezését az 1979-es szezonban érte el, mikor második lett Jody Sheckter mögött.
Nem volt sosem világbajnok, mégis Enzo Ferrari kedvence volt, Tazio Nuvolarira emlékeztette és minden idők legnagyobb versenyzőjének tartotta. Márpedig az Il Comendatore sok mindenkit ismert. Villeneuve pedig az utolsó pillanatig hűséges maradt a Ferrarihoz.
Az Öreg sosem felejtette el.
Temetésén Jody Sheckter a 79-es világbajnok és csapattársa emlékezett meg róla.

Gilles hiányozni fog két dolog miatt is. Először is, ő volt a leggyorsabb versenyző a motorsport történelmében. Másodszor, ő volt a legzseniálisabb ember, akit valaha ismertem. Már nincs velünk. De emléke annak, amit elért és ahogyan elérte örökké megmarad.

Emlékét mai napig őrzi a Ferrari tesztpályájának bejáratánál bronz mellszobra, Imolában a Curva Gilles Villeneuve (nagyot bukott itt egyszer) és mai napig egy kanadai zászló ven felfestve arra a rajthelyre ahonnan legutolsó versenyének vágott neki, valamint hazájában róla nevezték el a Montreali pályát, de van múzeuma is és még sorolhatnám, de minek, aki akar utánanézhet.

Imolában, ahol ezt a kanyart nevezték el róla.

Stílusa volt, kemény, férfias, őrült és gyönyörűen agresszív. Számára nem volt vesztes pozíció, soha nem adta fel. Tökös gyerek volt a javából és zseniális pilóta. És habár sosem lett világbajnok, azt hiszem a fenti kis videóból kitűnik, hogy számomra Michael Schumacher hét VB címével a bokájáig nem ér és nem is fog soha Gilles Villeneuvenek.

Fiatalok, ti, akik a mai Forma-1-en nőttök fel. Talán egy kicsit közelebb kerültök hozzá, hogy megértsétek, miért sír a pofánk a régi szép idők után.

Ahogy René Arnoux mondta sok-sok évvel a verseny után:

A párharc Gilles Villeneuve-vel valami olyan,
amit soha nem felejtek el.
Csak olyasvalakivel tudsz így versenyezni, akiben teljesen megbízol, és bizony nagyon ritka az ilyen. Legyőzött, igen, Franciaországban, de nem bánom…
a világ legjobb versenyzője győzött le

René Arnoux 2005-ben Goodwoodban, ahol megfuttatta az öreg biturbo gépet (RS10)